Ne gondolj rá, nem szabad! Csak folytasd minden dolgodat. Úgy tégy, mintha örökig élnél! Hinned is kell, hogy így igaz Megérik majd munkád gyümölcse, kertedből kipusztul a gaz... Teremtöő zápor hull a földre, jogod van fényre és örömre...
Belsõ csarnokod keresve a végtelen óceánon A távolban meglátsz egy apró pontot Melyhez közeledve belátod Hogy a Sóhajok Erõdjébe kerültél.
Zömök bástyái állják a tenger rohamát, Komor tömege föléd magasodik Mint a hegy fölé a viharfelhõk hada.
Kapuja kitárul elõtted, s egy arctalan ember Némán bebocsájtást int ladikodnak. Belül, még mindig a vizen, Szüntelen zakatol a fejedben a gondolat Hogy valamikor épp így, és épp itt voltál
A szürke kövek boltívei alatt Eltöprengsz a csenden és ürességen Ami itt és a lelkedben egyaránt megnyugtató.
Távolról, elõször halkan, majd egyre érthetõbben Zsolozsmázó szerzetesek moraját viszi el hozzád Az oszlopok között fujdogáló szél.
Különös helyen jársz: saját szivedben, S a szerzetesek hangja egy gondolat, melynek Létére csak most ébredtél rá igazán.
Az Erõd Hölgye ugyanis itt vár rád valahol, Bánatba-könnybe dermedve A kandalló haldokló tüze mellett.
Rakovszky Zsuzsa Sötétedés
Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt rövidesen feltörli a sötétség. A kísérteties kúszónövény, mely csomókban lepi a temető kerítését,
mint mosdó peremét a szürke hab, melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik, ahogy horzsolja végső sugarával a nap kimerülő elemlámpája, fölsugárzik,
mintha több tízezer, szemétlapátra került pók megdicsőült szelleme. Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga himlője, mintha egymást fertőznék meg vele.
Lángszóró nyalta végig a gyepet. A mályva önmaga szalmaszín árnya. Dió a fűben: elfeketedett miniatűrre égett koponyája
a tűz áldozatának. Pörsenések az este szürke felhámján: bogyók. Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp, kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók –
Az élet vége még nagyon is élet. A test, a lélek minden kétes rejtelme benne nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret terít a rejtelemre, förtelemre…
Este van… A csillagok kíváncsian előkandikálnak a fák mögül és a maguk lenyűgöző, csábító gyönyörével ölelik magukhoz az emberiséget. A világ egyik pontján valaki épp oly távolivá és elérhetetlené válik mint ők, majd messziről szórja fényhasáb könnyeit vissza az emberi szemekbe. A fények, melyek eddig elnyomták a sok-sok csillag ragyogását, a város határához érve eltompulnak. Magam vagyok, egyedül vagyok, egy fényes, messzi csillag vagyok. Távcsövembe nézek és elszállok, meteorok, üstökösök, csillagok, galaxisokon át, míg végre eljutok önmagamig. Olyan tiszta, hibátlan, egyszerű minden, csak éppenséggel megfoghatatlan. Próbálok megérinteni valamit, futok utána, nem létezik sem idő, sem dimenzió csak én, és én futok, miközben nem érzek semmi mást, csak a késztetést, hogy EL KELL érnem, hogy el KELL érnem AZT! Olykor sikerül megérinteni, ilyenkor áthevül a testem, egy pillanatra minden egyedivé és örökkévalóvá válik, nincsenek korlátok, akkor érem el AZT amikor akarom, mindig itt lesz, mindig! De Ő mikor éppen magamhoz ölelem, gúnyosan kibújik kezeimből, majd elillan. Ilyenkor megint belémhasít a tudat, el KELL érnem AZT, megint el kell érnem! Folyton ugyanaz, megunhatatlan monotonitással… Míg végül érzem, hogy gyengülök, hogy egyre messzebb van, szinte már alig látom, vagy csak hiszem, hogy látom, talán eddig sem volt ott, csak kellett a futáshoz… Szemem hirtelen elveszti a messzi kis pontot és én visszaesek az öntudatlanságba, vissza a földre. Ősz vagyok, egy hideg ágyban fekszem. Beszélnek hozzám, tudom, hogy beszélnek hozzám, de nem értem mit. Érzem, hogy még vagyok, de ezt semmivel nem tudnám bebizonyítani. Minden sötét, csak egy ici-pici kis fény pulzál a messzeségben, HÍV, és nekem EL KELL érnem!
Ha úgy érzed...
Ha úgy érzed, hogy lelked szétszakad,
s összedől a világ,
ha érzed hogy a szíved fáj,
és ezernyi sebből vérzik,
ha agyad elönti a keserű bánat vére,
s azt mondod:elég nincs tovább,
jusson eszedbe, egy öreg, fáradt barát,
egy megtépázott, sokat próbált szív,
mely érted is dobog.
fordulj hozzám akkor,
hogy könnyed letörölhessem,
lelked összerakhassam.
a sok zavarban jó utat mutassak,
a szíved vérző sebeit
szeretet fonalával összevarrhassam.
engedd, hogy építsek egy új világot, neked
melyben kiket szeretsz,
mind beleférnek veled .
mhi
Meghalok
Ha viharok jönnek majd, megcibálják a világot, lelketekben a sebet feltépik, de én már nem kiáltok. Orkánok dühöngenek majd, feltámad a tenger, nagy harangok zúgnak, de engem senki meg nem lel. A szél fájó szava szól majd, s süvít fáj egyre jobban , a fák titeket korbácsolnak de lásd: én vagyok a viharokban. várjátok a megnyugvást majd, s a sötét árny emlékeztet: fájdalom könnyei kérem zengjetek -mert én - egy ember halt most meg.
/mhi/
végre
Eljött értem a fájdalmas félelem, Pedig elhatároztam hogy nem keresem... Lehet hogy ennek tartozéka a szerelem? Nem tudom, de miért fáj akkor ha meglelem?
Halkan suttog a szél, azt súgja szeret Igazat mond-e? Nem tudom, lehet. gyere fájdalom, felőlem mehet! A félelem eljött és játszanom kellett...
Boldog vagyok, mégis félek, Fáradt vagyok, mégis lépek, Nincs kedvem, de mégis élek, Milyen is az élet?
Szememből nem folyik a könny, Szívemet nem ragadja el a közöny, Itt hever előttem a képe, És boldog vagyok? Igen! Végre...
Arról, hogy mindig útközben élsz
Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy félórára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.
/Márai Sándor/
"Mindez tény. A tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon."
"Ami látható, azt bárki könnyen eltalálhatja."
"Soha nem kér semmit. Ne is kérjen, kivált olyanoktól, akik erősebbek magánál. Akkor majd maguk fogják felajánlani, önként megadnak mindent."
"Úgy ejted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy."
"Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában."
"Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!"
"Miért kövessük, ami elmúlt?"
/Bulgakov: A Mester és Margarita/
MOSOLY
"Mosolyogj - ez a második legjobb dolog, amit az ajkaiddal csinálhatsz."
"A leginkább elvesztegetett nap az, amikor nem nevettél." /Nicholas Chamfort/
"A kis dolgok a legértékesebbek - egy halk szó, egy pillantás, egy mosoly." /Margaret Lindey/
"A legjobb módja önmagad felvidításának másvalaki felvidítása." /Mark Twain/
"Ne vedd komolyan az életet. Úgysem éled túl." /Elbert Hubbard/
"A boldogság az örömben, és nem a birtoklásban rejtőzik." /Michel de Montaigne/
"Hetvenkét izom kell egy szemöldökráncoláshoz, de csak tizenhárom egy mosolyhoz."
"... A boldogsághoz csak annyi kell, hogy elkesedni tudjunk valamiért." /Charles Kingsley/
"Ha egy egész napot végig akarsz morcoskodni, azon muszáj mosolyogni."
"Amin visszatekintve képes leszel nevetni, azon akár most is nevethetsz." /Marie Osmond/
"Ne légy morcos. Sosem tudhatod ki szeret bele a mosolyodba." /Justine Milton/
"A boldogság titka: vágyakozás nélkül gyönyörködni." /F. H. Bradley/
Megtanultam (amit egyébként, azt hiszem, már eddig is tudtam), hogy az ember sose mehet vissza, és nem is szabad soha megpróbálni, és hogy az élet lényege az, hogy tovább halad előre. Az életben csak egyirányú közlekedés van, nem igaz?" /Agatha Christie: A Bertram szálló/
"Az életben semmi sem következik ez után, hanem minden együtt és egyidejűleg van meg bennünk, nincs olyan múlt, amit felszínre lehet hozni az emberi lényben, mert ő maga minden pillanatban azonos múltjával." /Arthur Miller/
"Hogy vágyunk valakire, azt egy édes és félelmetes erő okozza, amely hatalmasabb a szépségnél. Ráakadunk egy asszonyra, ezer meg ezer között, s mihelyt a miénk lett, nem bírjuk többé elhagyni, mindig kell nekünk, s újra meg újra megkívánjuk. Húsának a hamva az, ami ez a gyógyíthatatlan szerelmi bajt előidézi. S még más valami is, ami megmondhatatlan: testének a lelke." /Anatole France/
AJÁNLOM AZ OLDALT
