mutasd szebbik orcád , ne kelljen tőled sohasem félni,
add meg nekünk , hogy tudjunk egy életen át békében ,
nyugalomban és FÉNYBEN ÉLNI!...
Ibolya.
"Az igazság akkor is létezik, ha tagadják." - George Orwell -
Igazság
A Végtelen végén, az ágyam szélén a Halál naplót vezet. Benne számok, évek: ezrek, az egész világ vele.
Időtlen évek, végtelen percek, mind csak egyet jelent: a Halál eljő megint, újra, és rálép ezen útra.
Az utat járva, egy szebb jövőt várva nézek félve hátra. Látom jőni a Halált gyáván, mert allig áll már a lábán.
Megvárom, mert már tudom rég, hogy nem kell tőle félni. Belémkarol, még érzem élni. Tudja, hogy ott egy barát.
Megyünk lassan bele az éjbe, mint két régi barát. Szemembe néz, és látom félni, majd összeroskad a Halál.
De felkelek, megyek tovább... Az álmom kivet, felébredek... Késő, mert tudom már, hogy én vagyok a Halál.
Gyülölet
Ember gyűlöl embert: Gyűlölet fekete halált hord, S mint az éji égről hiányzó Hold Mily feketére fest tengert, Gyűlölet fekete halált hord.
Ember nyög, gyűlölni nehéz, Gyűlölettel ember terhet hord, S emberre Isten átkát ember mond. Isten fekete gyászban félve lenéz: Gyűlölet fekete halált hord.
De a terhet hordó ember fel, felnéz Kérdi ő: "Mondd Isten, mondd miért? E sok gyűlölet mit ért, Mit tettem és kiért?"
Isten nem felel, ő megtanulta rég: A gyűlölet teher, nagyon nehéz, És el mit ér, oh miért? Miért vagy kiért? Mit ért? Miért? Miért? ... Hiába öröklét, ő sem tudja még... ... Gyűlölet fekete halált hord.
...
Halál
Nem az a halál a valódi, Amit az orvos igazol. Előbb hal meg az ember, Maga sem tudja mikor.
Azt érzi egyszer: a földön Nem leli nyugtát, se helyét, Fájdalmasan megszokott már, Bármerre néz is szerteszét.
Úgy jár útján, mély közönnyel, Akár az óramutató, Teljesíti szürke sorsát, Mint rózsa mellett a karó.
Lelke mindinkább nyugtalan, Vergődik már csak idelent. Nincs a földön hová szálljon, Megkeresi a végtelent.
Ott tölti minden idejét, Meghalt a föld számára már. Ez a halál a valódi… Nem lenni többé, semmi már.
Megjegyzés: Mindig meghalunk kicsit, attól ami fáj...
Vallomás
Szenvedtem hosszú hónapokon át, Aztán egy angyal rámtalált, Megkérdezte tőlem, miit is akarok, Hogy miért ily erősen harcolok.
Azt feleltem neki téged akarlak, Miattad hajtom magam, hogy harcoljak. Ő rám nézett, s nem szólt egy szót sem Nem értette a történetemet egészen.
Csak te értheted meg, az érzéseimet, Hiszen te vagy, akinek elmondhatom bűneimet. Te vagy, s te is leszel a mindenem, A lelkem, az egyetlen szerelmem.
S a sötét végtelenben egy fáklya gyúlt, Felsegített, s rájöttem hogy a fájdalom-múlt Beleszerettem ebbe a halvány, csodás fénybe, Ez küldött végre vissza a reménybe.
S ez a csodás fény, te vagy, Te küzdötted fel idáig magad. Te ejtetted fogságba szívemet, S így nyerted el a szerelmemet.
Mára a halvány fényből, Az életemmé váltál. S ha mesélsz a reményről, Az jut eszembe, mikor rámtaláltál.
S ez a tündérmese való igaz, Velünk történt meg az eset, s azzal Hogy enyém lettél Minden álmomat szebbé tettél...
S tudom, ez a vers, Csupán egy gyenge vallomás, S tudom, hogy te így is jó szóval felelsz, S ennél több nem is kell nekem, valóra vált a látomás
napok
Telnek a napok, csak azt érzem, szenvedek, Bántanak most engem , tudatlan emberek. Lépten-nyomon szidnak , sértenek, igaz érzésekhez semmit nem értenek. Múlnak a napok , átvert a képzelet, Rájövök, nem igaz, amit én hiszek
szokom kell lassan a bizonytalanságot, és érzem, még sem értem világot.
Telnek a napok, már sírok könnyen elvesztettem a reményt de miért igy könnyen. erősödtem és mégis , érzem süllyedek már, hogy segítek magamon,
az élet elém nem csodákat tár.
Telnek a napok, nézed most arcomat, mosolyt látsz,rajta ez ritka pillanat. Rájövök, az élet sok szépet tartogat, csak hinnem kell s akkor ez így marad.
Telnek a napok, boldogság gyere el végre, látnom kell a fényt , ha felnézek az égre. Örülök, tünjetek el gondok, csillogó szemmel köszönetet mondok
Eljött értem a fájdalmas félelem, Pedig elhatároztam hogy nem keresem... Lehet hogy ennek tartozéka a szerelem? Nem tudom, de miért fáj akkor ha meglelem?
Halkan suttog a szél, azt súgja szeret Igazat mond-e? Nem tudom, lehet. gyere fájdalom, felőlem mehet! A félelem eljött és játszanom kellett...
Boldog vagyok, mégis félek, Fáradt vagyok, mégis lépek, Nincs kedvem, de mégis élek, Milyen is az élet?
Szememből nem folyik a könny, Szívemet nem ragadja el a közöny, Itt hever előttem a képe, És boldog vagyok? Igen! Végre...
Egyedül
Isten nélkül árva az ember, nem gyógyul pénzzel, szerelemmel; sikeres pálya mit sem ér, egy barát hiánya elkísér.
Boldog családban is talány, mért kínoz néha a magány. Mindig marad egy hiányérzet: tudja-e valaki, mit érzek? Érti-e valaki lelkemet, mit kimondani nem lehet? Ki tett ide erre a földre, mint bábut a játékmezőre?!
Mi okból, mi célból tett ide? S van-e értem aggódó szíve?
...nem felel más, csak a visszhang, s életem célja: egy sírhant...?
AJÁNLOM AZ OLDALT
